Bárcsak rám hallgatna népem! (Zsolt 81,14)

Két évvel azután, hogy átadtam életemet Krisztusnak, még mindig nem tudtam, mi Isten terve velem. Az egyik lelki vezetőhöz fordultam tanácsért. Meglepetésemre azt kérdezte: „Milyen az imaéleted?” Azután arról beszélgettünk, hogy mi történik akkor, amikor imádkozunk. Néhány ilyen beszélgetés után így szólt hozzám: „Azt hiszem, jól tudsz Istenhez beszélni, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is hallod őt.”
Ettől kezdve elkezdtem figyelni Isten szelíd, csendes hangjára (1Kir 19,12), amint a Bibliában szólt hozzám. Részt vettem az istentiszteleteken, beszélgettem a testvérekkel. Egy hét múlva az egyik gyülekezeti barátom felajánlott egy megüresedett matematika-technika szakos tanári állást az egyházi iskolájukban. Örültem neki, és hálát adtam Istennek, felismerve üzenetét számomra. Attól kezdve igyekeztem kevesebbet beszélni imádságaimban, hogy jobban meghalljam Isten szavát.
Gyakran azt várjuk, hogy Isten jóváhagyja saját terveinket, mintsem az ő terveit akarnánk megérteni. Akkor ismerjük fel az Úr akaratát, ha szoros a vele való kapcsolatunk, és üzenetére várva csendben tudunk maradni. A csendesség felkészít bennünket Isten szavának meghallására.

Imádság: Köszönjük, Istenünk, hogy meghallod imádságainkat. Nyisd meg szívünket és tölts meg Szentlelkeddel. Ámen.