2001. április 6. péntek
Mt 8,18-22.

A SZOMORÚSÁG FELADÁSA

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. (1Thess 4,13)

Hat hónap telt el édesanyám halála óta, de még mindig nagyon szomorú voltam. A múltra való emlékezés rám nehezedett. Minél többet gondoltam édesanyámra, érzelmileg annál inkább összezavarodtam. Napi feladataim végzése között teljes kiábrándultságot éreztem. Képtelen voltam ellenállni a reménytelen kétségbeesés érzésének.
Szomorúságomban a Szentlélek Jézus szavaira irányította figyelmemet: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Mt 8,22). Rájöttem, hogy ez a fájdalmas esemény összetörte a szívemet. Nem csak búslakodtam édesanyám halála miatt, hanem úgy éreztem, elveszítettem hitemet Istenben, akiben pedig mindig bíztam. Jézus szava világossá tette számomra: Isten nem akarja, hogy szomorúságban és önsajnálatban maradjak. Sőt inkább azt akarja, hogy örömmel és hálás szívvel járjam utamat Krisztussal.
Kértem Istent, adjon bölcsességet és erősítsen meg, és ő gondoskodjon az életemről. Isten átsegített a mélységes szomorúságon és újra reménykedővé tett.

Imádság: Szentséges Istenünk, kérünk, vedd el a kétségbeesést az életünkből, és add, hogy bízzunk a te hűséges vezetésedben. Ámen.

Isten együtt érez velünk, amikor szomorkodunk.

Samson sun-wah Au (Hong Kong)
IMÁDKOZZUNK AZOKÉRT, AKIK REMÉNYTELENNEK LÁTJÁK HELYZETÜKET!


<<-- Előző nap Következő nap -->>


Mt. 8,18-22
Amikor Jézus meglátta maga körül a sokaságot, úgy rendelkezett, hogy keljenek át a túlsó partra. Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: „Mester, követlek, akárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Egy másik tanítvány pedig ezt mondta neki: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus így szólt hozzá: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!”